KEMK blog

Komárom-Esztergom Megyei Kerékpárosok

Legálissá vált a kerékpárlopás Magyarországon

2016. október 20. 20:49 - Hobbicó

A bicósok feketével írhatják 2016.10.13-át, ezen a napon ugyanis a magyar rendőrség hivatalosan is megállapította, hogy legális kerékpárt lopni. Jelmondatuk megváltoztatásán is gondolkodnak a következőre: Lophatsz és megvédünk.

14671153_1788460181434044_2130480869991281589_n.jpg

Most megyek feltörök egy autót, nem ellopom, csak közlekedési céllal kölcsönveszem. Remélem, hogy a zár feltörése közben nem sérülök meg, hiszen az autó tulajdonosának kellene fizetnie az orvosi ellátásomat.

A fenti kép nem Photoshop!

Kellene szólni a Grand Theft Autó készítőinek is, hogy a közlekedési céllal kölcsönvett járművek miatt ne kerüljünk körözési listára.

Bocs az agymenésért, Ti is megtehetitek kommentben.

 

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!44############################x@@@@@@&&&&&&&&&&&&&ˇˇˇ0-§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§0ˇ~^^˘ˇ°^˘˛˘˛°`°˛`˛`˙´

Frissítés 2016.10.21. 19:46:

Egy fontos momentumot sokan nem vesznek észre:

A kerékpár "kölcsönzése" ha dolog elleni erőszakkal történik (pl. lakat levágása), az az értékhatártól függetlenül bűncselekménynek minősül. Sőt még akkor is, ha a lakattal együtt lopja/kölcsönzi és csak később távolítja el. Nézzük a jog nyelvén:

5. § A bűncselekmény bűntett vagy vétség. Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre e törvény kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli, minden más bűncselekmény vétség.”

A bűncselekmény olyan cselekmény amely

  • tényállásszerű, a büntető törvénykönyv szerint büntetendő,
  • jogellenes, a társadalomra veszélyes,
  • bűnös, azaz szándékos, vagy gondatlan.

370. § (1) Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el.

(3) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha

b) a kisebb értékre elkövetett lopást

bd) dolog elleni erőszakkal – ideértve azt is, ha a dolog eltulajdonításának megakadályozására szolgáló eszközt állagsérelem okozása nélkül eltávolítják, vagy a dolog eltulajdonításának megakadályozására alkalmatlanná teszik -,

követik el.

Tehát a kutya ott van elásva, hogy a rendőrség nem vette figyelembe, hogy dolog elleni erőszakot követett el a tettes, így nem szabadott volna szabálysértéssé enyhítenie az ügyet. Így lett a bűncselekményből szabálysértés, a lopásból közlekedési szándék (az elkövető bemondására), magyarán legalizálva a lopás.

Forrás:

http://buntetojog.info/mi-a-buntetojog/mi-a-buncselekmeny/

http://buntetojog.info/kulonos-resz/btk-370-%C2%A7-lopas/

http://www.kuria-birosag.hu/hu/joghat/41998-szamu-bje-hatarozat

Természetesen nem mindenki egyformán értelmezi a jogszabályokat, az én értelmezésem is lehet hibás, de ha helytálló akkor a rendőrség értelmezte rosszul, ha én tévedek, akkor viszont a jogalkotóknak kell tennie ez ellen, mert az vicc, hogy egy lezárt kerékpárt csak úgy "kölcsönözni" lehessen még akkor is ha nem éri el az 50 000 Ft-os értékhatárt. Egyébként meddig lehet kölcsönbe venni?

Niro

114 komment

Kerékpározás az Óriások Földjén

2016. október 08. 12:30 - Hobbicó

Az idei bringás szezon számomra utolsó nagy dobására szeptember közepéig kellett várni. Így utólag visszagondolva megérte. A történet még február tájékán kezdődött, amikor elhatároztuk vissza kellene menni az Alpokba, a cél észak Olaszország, az országúti bringázás Mekkája, Bormio és környéke lett. Összeállt a csapat 5 fővel, és sikerült jó árasított szállást is foglalni Bormioban. A történethez hozzátartozik, hogy ehhez már tavasszal le kellett foglalni a szállást, mert nyáron vagy nincs, vagy halandó ember számára megfizethetetlen. Így nem marad más hátra, mint becsületesen felkészülni az előttem álló (nem kis) kihívásokra.

Mivel a versenyszerű bicózást befejeztem, csak az alap állóképesség megszerzése és minél több szintgyűjtés volt a cél. Ami az itthoni hegyeket figyelembe véve nem egyszerű dolog. Annyit tudtam, hogy nagyon hosszúak a hegyek, és nagyon magasra fogunk feltekerni. Korábban is jártam már a Dolomitokban, ott is sikerült teljesen megrogynom, pedig ott nem voltak ilyen hosszú hegyek. A kérdés tehát: Hogyan készüljünk fel egy 24 km hosszú, átlag 7-8%-os emelkedésű hegyre idehaza? A válasz pedig: Sehogy! Erre elég hamar rájöttem, de azzal nyugtattam magam, hogy kirándulni megyünk, nem versenyezni. Szó, mi szó, eléggé be voltam rezelve, ehhez még rátett egy lapáttal, hogy az idén 2-szer is megállt a derekam (gerincsérves vagyok) úgy, hogy 1-1 hét ágyban fekvés volt mindegyik után.

De vágjunk bele. Indulás előtti hetek már az útvonalak tervezésével zajlottak, Lajos is és én is terveztünk 1000-el. Négy napra kellett útvonal rövidebb-hosszabb, jó időre, rossz időre egyaránt. A cél a legendás hegyek: Stelvio, Gavia, Mortirolo, Livigno legyenek benne. Az indulás előtti nap csomagolás, cuccolás, vittem mindent, nyári, téli, átmeneti ruhát, és külön készültünk az esőre jó fajta krémmel, és egy-két „kisipari” megoldással. Egy autóban, 5 fő, 5 bringa, csomagok, és hajnalban már robogtunk is az Osztrák határ felé. Hál’ Istennek az oda út eseménytelenül telt, így viszonylag korán, délután egy óra felé elfoglalhattuk a szállásunk Bormio belvárosában.

Első nap: Mivel a megérkezésünk napján remek késő nyári időjárás fogadott minket, úgy döntöttünk: azonnal, még kicsomagolás előtt tekerünk egyet. Gyors átöltözés, rövid nyári felszereléssel nekivágtunk a Stelvio hágónak Bormio felől. Ami 22 km és 1536 m szint egyben. Őszintén szólva már alig vártam, hogy bringára ülhessek, hiszen a kocsiból vágyakozva néztem már a bringázó sporttársakat. Amúgy én mindig úgy vagyok a hegyekkel, legyen az a Gerecse vagy a Kárpátok, hogy ha meglátom őket azonnal olyan érzésem támad, hogy nekem oda fel kell mennem, mindegy, hogy gyalog vagy kerékpárral. Imádom a hegyeket és az erdőt!  Neki lendültünk hát, hajtűkanyar, hajtűkanyar után, alagutak, vízesés, legelésző tehénkék, mormoták. Rengeteg autós, motoros, bringás. Hiába, legendás hegy ez nah! Az út meredeksége nem nagyon esett 8-9% alá, de a közepe tájékán volt egy hosszabb rész ami „csak” 3-4% körül volt, itt lehetett pihenni. Az utolsó 2 km volt a legnehezebb, itt volt az út a legmeredekebb. Mindegyikünk saját tempóban ment, az igazán erősek jóval előttem értek fel a csúcsra, velük már a hegy elején elvesztettem a kapcsolatot, és ők már indultak vissza mire én felértem. A hágót közel két órás hegymenet után értem el, én tovább mentem fel a csúcsra, csak pár méter, de hát azért mégis csak az a csúcs (2780 m), és nem mellesleg olyan kilátás van, amitől eláll az ember lélegzete.

3_1.jpg

Azt az érzést, amit ekkor éreztem, elég nehéz szavakba önteni, talán akkor volt utoljára ilyen, amikor életem első hegyikerékpáros maratonján célba értem. Igen, megcsináltam! Lőttem pár fotót és felvettem a széldzsekim majd megkezdtem az ereszkedést vissza Bormioba.

A mai nap: 46 km/2 óra 33 perc/1536 m szintkülönbség lett.

https://www.strava.com/activities/712070410

Második nap: Már előző este vacsoránál beszéltük, hogy másnapra valami Bormio környéki rövidebb köröket tervezünk be, hiszen borítékolható volt az eső. Így is lett, az éjszaka volt némi csapadék, de reggelre mire felkeltünk, szerencsére már csak a nyomait láttuk a házunk előtti vörös macskakövön. Kellemes 10 fok körüli hőmérsékletben, zsákkal a hátunkon vágtunk neki a napnak. Célunk a korábban a Strava-n megtervezett útvonalnak megfelelően, Lago di Cancano víztározó gátja, majd a Bormio 2000 sípálya felvonó végállomása lett volna. Az indulást követően a városból kiérve megkezdtük a napi első mászásunkat, az út szép egyenletesen, jó pár hajtűkanyarral vitt egyre magasabbra. Autós forgalom 0, csak a „cipőfűzős” részen találkoztunk 1-2 helyi természetvédelmi szervezet járműveivel. Azt már korábban észrevettem, hogy emberek lógnak a sziklafalon, és kötélen mentőhordágyat eresztenek lefelé. Szerencsére csak a hegyi mentők gyakorlatoztak, és nem volt baleset. Az utunk az 1941 m magasban fekvő Torri di Fraele hegygyomrába vájt alagútjáig emelkedett, ahonnan visszanézhettünk, hogy honnan is jöttünk. Lőttünk pár fotót és innen schotteres makadám úton folytattuk az utunk egészen a hatalmas víztározóig.

12.jpg

Parádés látványt nyújtott a háromezer méter magas hegycsúcsok között elterülő türkizkék víztükör. Pedig az időjárás nem engedett sokat láttatni belőle, s mire megindultunk volna Livigno irányába, az eső is elkezdett szemerkélni. Ezért úgy döntöttünk visszagurulunk Bormio felé, aztán ha úgy alakul, neki megyünk a Passo di Foscagno 2300 méteres hágójának. A lejtmenet során picit szaporázott az eső, ezért én biztonsági kört mentem. Szépen, lassan, megfontoltan ereszkedtem a vizes aszfalton, míg a többiek úgy elhúztak, hogy csak a lejtő aljában láttam őket újra, mikor megálltak várni rám. Hiába, én félek, nah. Rövid öltözködés után az eső alább hagyott és elindultunk a Foscagno irányába. Ahogy elértük a következő, majd a következő települést, tudatosult bennem, hogy ezen a környéken nemcsak Bormio, hanem valamennyi falucska csodaszép. Most egy forgalmasabb, széles úton haladtunk, a környező hegyek nem sokat engedtek láttatni magunkból, az egész környék elveszett a felhőkben. Ez nem sok jót ígért nekünk. Ahogy kapaszkodtunk szépen lassan felfelé, újra szétszakadtunk, három csomagra, majd az eső is újra rákezdett. Alig 7 km után már komolyan esett, ezért bevártuk egymást és úgy döntöttünk visszafordulunk. Rövid öltözködés, előkerültek a hátizsákból az esőkabátok, a cipőre én nejlon zacsit húztam, a felső részét a zoknimba visszagyűrtem. Ez végül is jó megoldásnak tűnt, a cipőm ugyan enyhén vizes lett, de a lábujjaim nem fagytak le (8 fok+eső). Ha már öltözködés: amit szerintem vinni érdemes 2000 m fölé, az ereszkedésekhez, széldzseki/esőkabát, téli kesztyű, szélálló sapka, csősál, kamásli/nejlon zacskó (ezt a lejtő alján az első kukába ki lehet dobni). Nyilván ez időjárás és egyén függő, hogy ki mennyire fázós. Amit még igen jó szolgálatot tett, az egy bizonyos gyártó hideg időjárási körülmények közötti sportoláshoz gyártott krémje. Saját tapasztalat alapján, egy bizonyos hőmérséklet tartományig megvéd a hideg ellen, egész nyugodtan vállalható a rövid nadrág is. Hazaérve, forrófürdő, szárítkozás, kaja, városnézés, főzés, bringa szerviz következett.

68 km/3 óra 38 perc/1536 m szint lett a vége.

https://www.strava.com/activities/713020160

Harmadik nap: Kint tartózkodásunk leghosszabb napja következett, két legendás heggyel: Passo di Gavia, és a Passo Mortirolo. Bőséges reggelink után, most az ellenkező irányba indultunk el, viszonylag korán. Széles országúton kezdtük meg a kapaszkodást Santa Caterina síparadicsoma felé. A hűvös idő ellenére hamar lekerült a szélmellény rólam, szépen, de biztosan emelkedett az út felfelé. Őszintén szólva, ettől az útvonaltól vártam a legtöbbet és féltem a legjobban, a hatalmas szintkülönbség miatt. Még mielőtt elértük volna az utolsó települést, már szétszakadoztunk, ki-ki a saját tempójában gyűjtötte a métereket. Engem utolért egy 3 fős brigád akiknek be tudtam állni és felhúztak az előttem lévőkre. Santa Caterinából lefordultunk egy keskenyebb útra és bevártuk egymást, picit beszélgettünk, majd ismét saját tempóban neki vágtunk az előttünk álló alig néhány kilométernek. Én hátra maradtam két okból is: 1. Mert nem bírtam gyorsabban menni. 2. Mert kb. minden 500 m-ben megálltam fotózni, hiszen annyira magával ragadó volt az, amit láttam. Mindenesetre ez jó ürügy volt arra, hogy miért kell megint rám várni. Ahogy szépen haladtunk felfelé egyre több és több bringás lett az úton, mintha csak egy teljesítmény túrán lettem volna, jöttek és mentek. Én meg csak tátottam a szám, hogy „Uram Atyám, hová kerültem!”

A lényeg, hogy mindenki így a Stelvio, meg úgy a Stelvio, de valójában ez a hegy sokkal szebb, jóval több a látnivaló, sokkal kisebb a motoros jármű forgalom, és mindössze csak 100 méterrel alacsonyabb a Stelvio-nál. Érdekes volt látni, hogy még 2000 méter felett is volt némi növényzet, és hogy itt éreztem meg először a ritka levegő hatását, vagyis eléggé szédelegtem már az utolsó kilométereken. Szerintem a Gavia-nak sajátos mikroklímája van, erre utal a fenti 2 dolog is. Mindenesetre nekem 2 óra 16 percembe telt megtenni a 24,5 km-s átlag 6%-os utat. Passo di Gavia 2652 méter!

18.jpg

Fent már vártak rám a többiek és indultak is tovább nélkülem, egy gyors csúcs fotót azért még belefért nekik. Aztán beöltöztem, felvettem mindent, ami a hátizsákban volt, mégis úgy fáztam lefelé, hogy azt hittem el fogok esni, úgy ráztam a bringát magam alatt. Volt egy érdekes jelenet is: „döngettem” lefelé, amikor is láttam magam előtt egy a sziklába vájt alagutat, beleérve olyan vaksötét fogadott, hogy azt hittem neki megyek az oldalfalának. Satufék, és visszafordultam felszerelni az első lámpámat, szerencsére épp utolért egy autó, én meg beálltam mögé, mert pont megvilágította nekem az amúgy kivilágítatlan alagutat. Jó tanács: a lámpákat még az alagútba érés előtt kapcsoljátok be! Egyébként a hegy másik oldalán Ponte di Legno-ba vezető aszfaltcsík nagyon keskeny, itt-ott 15-16%-os meredekségű, egy négykerekű jármű részére van kitalálva, nem is tudom mi történik ha két okos szembe találkozik. Leérve a falu elején megvártak a többiek, megálltunk frissíteni, kulacsot tölteni egy kútnál. Amúgy elég sok forrás illetve vízvételi hely van útközben, nem kell aggódni a kiszáradás miatt. Innen egy hosszabb nyújtott lejtő következett a nap második hegyéig a Mortirolo-ig. Legendás hegy, nincs olyan magas, mint az előzőek, viszont…

Szóval Monno városáig DH, egy rövid kávé szünet azért belefért még a mászás megkezdése előtt. Lefordultunk a széles útról, és hajrá, egyből 10-11% uhh! Semmi gond, csak 12,4 km átlag 8%, 986 m szint. Persze megint nem tudtam a többiekkel menni, magamra maradva, azon gondolkoztam, hogy kell-e nekem ez az országútizás? Végül arra jutottam, hogy ha itt élnék Olaszországban, egészen biztosan meg tudnám szeretni, ha nem is annyira, mint a MTB-t. Araszoltam fölfelé, kezdődtek a számozott hajtűkanyarok, 11-es, 10-es, aztán hosszú kilométereken át semmi. Gondoltam ez olyan olaszos, elfelejtették kitenni a táblákat a kis buták. Ha-ha-ha! Aztán nem volt, hahaha, amikor mégis csak megjelent a 9-es, és a többi is szép sorban. Volt olyan „bélcsavarodás” az útban az utolsó 2 km-en, hogy a szemeim keresztbe álltak tőle. Kb. 100-150 méterenként követték egymást a tornante-k, néhol 14-16%-al, volt is ám vagy 47-48-as percenkénti lábfordulatom, pedig 34/30-at forgattam. Ha nehezen is, de kitekertem, nem voltam vidám mire felértem. Passo Mortirolo 1852 m!

prr.jpg

Miután megtaláltuk egymást a tetőn, közösen megbeszéltük, hogy a Pantani emlékhely most kimarad, a másik (azaz a harmadik lehetőségen) megyünk le Grosio városába. Legalább lesz miért visszajönni egyszer. A lejtmenet igazi élménybringázás volt, fenyvesekben suhantunk tova, hosszú kilométereken keresztül, és nekem csak az járt a fejemben, hogy ezt a hegyet erről az oldalról, oúti bringával soha nem szeretném megmászni. Leérve a városba, vetkőző show, innen már csak 23 km hazáig egy-két kisebb dombbal megfűszerezve. Egymást bevárva, közösen érkeztünk meg vissza Bormio városába, nem mondom, jól esett a vacsora, mert a sok műanyag kajától már felfordult a gyomrom.

Számokban: 109 km/5 óra 41 perc/2934 m szint.

https://www.strava.com/activities/714237182

Negyedik nap: Az utolsó napra került a Passo Stelvio kétszeri megmászása, úgy hogy az Umbrail elágazástól Svájc felé terveztük az utunkat. Én már a reggelinél éreztem, hogy nem vagyok túl friss, nem ment a kaja, de a legnagyobb baj az volt, hogy eléggé éreztem az előző napok szintezését a derekamban. Mit szépítsem fájt. De gondoltam neki kell vágni és csak jobb lehet, volt már, és lesz is ez még így.

Összekészülődtünk és az első nappal megegyező útvonalon neki vágtunk a Stelvio újabb meghódításának. Szépen kiértünk a városból, megkezdődött a hágó és én lemaradtam a szokásos módon. Amint picit meredekebb lett az út nekem olyan fájdalmaim lettek, ami elég egyértelművé tette számomra, hogy nem fogok tudni feltekerni sehová sem. Fájt a derekam, sugárzott a bal oldalába lefelé. És ekkor még csak 3,6 km-t tettem meg. Közöltem a többiekkel, akik még körülöttem voltak, hogy ez nem fog menni, jó bringázást kívántam nekik mára, én visszafordultam. Amikor a Fido utolért neki mondtam, ugyanezt, erre Ő: menjek vele, ő sem megy le Svájc felé, hanem csak a Stelviora megy haza. Jó. Gondoltam még egy kicsit kínzom magam, felmegyek a korábban látott vízesésig aztán gurulok vissza. Közben még dülöngéltem, utolért minket egy kb. 55-60 év körüli luxemburgi bicós. Kérdezgetett, ahogy tudtam válaszoltam, végül Fido szót értett vele németül, mesélte, hogy a mai napon Contador a Gavia-n (ahol előző nap voltunk) tart közönség tekerést! Szóval fülelgettem, tekergettem, fogytak a kilométerek, és ez elterelte a figyelmem a szenvedéseimről. Aztán mikor az emelkedő picit laposabbra váltott, úgy döntöttem lesz, ami lesz alapon felmegyek. Innen saját tempó, még az Umbrail Pass elágazás előtt utolértem Lacit, innen pedig már csak 250 szint a hágó. Közben elkezdett szemerkélni az eső, fent pedig 2,8 fok hóesés fogadott. Én pedig a fájdalomtól csorgó könnyekkel értem fel 2760 m magasra, és eldöntöttem: itt a vége, én befejezem a kerékpározást. Mert mi értelme van fél nyomorékon ezt csinálni? Mennyiben más volt most felérni ide, mint 3 nappal korábban! Számomra a kimondott szónak jelentősége van, és én kimondtam, hogy vége van. Persze azóta már máshogy gondolom, de ott, akkor teljesen hittem ezt. Mire a Fido, Laci, és a luxemburgi spori felért én átöltöztem, felvettem az összes ruhám.

pr2r.jpg

Fotózkodás, ereklye vásárlás, és a Tibet Hüttében egy forró tea elfogyasztása volt a program. Közben azon töprengtem, hogy a csapatunk másik két tagja vajon most merre járhat. Akárhogy is, ők megfogják csinálni a Stelvio-t a nehezebbik, 48 hajtűkanyart tartalmazó Prato-Stelvio oldalról én meg nem. Szomorú voltam. Aztán megkezdtük az ereszkedést vissza Bormioba. Ez volt az első lejtmenet, amiben nem fagytam össze. Érdekes, fent 2,8, lent a városban 17 fok volt. Visszamentünk a szállásra, letettem a zsákon, és Fidoval elindultam felfelé a korábban kimaradt Bormio 2000 sípályára. A hátizsákomtól megszabadulva egészen más érzés volt tekerni, így utólag világos lett számomra, hogy az amúgy is gyenge gerincem, az előző napokon át cipelt zsák sokkal jobban megterhelte. És ez alapvetően hozzájárult a fájdalmak kialakulásához. Mindezzel csak az a baj, hogy ilyen időjárásban, ilyen magas hegyek közt valahogyan vinni kell a meleg ruhát + még ezt azt. Tehát zsákolni kell.

A Bormio 2000-re verőfényes napsütésben, csodás panorámában tekertünk fel, fent napoztunk kicsit, és az életkedvem is visszatért. Olyannyira, hogy még egy emelkedőt bevállaltam: a Forte di Oga-t, ide már csak egyedül küzdöttem fel magam a városból. Mire hazaértem a srácok már megjöttek Svájcból, elmesélték milyen volt a híres 48 kanyart megtekerni.

Az utolsó napom: 89 km/5 óra 24 perc/2871 m szint.

https://www.strava.com/activities/715365242

A túra résztvevői:

Kovács Norbert, Moravek Lajos, Vida József, Borsodi László és jó magam.

21.jpg

Köszi nektek, hogy elviseltetek, és remélem sokat tudunk még együtt bringázni.

A túra számokban:

4 nap

Táv: 311 km

Szint: 8877 méter

Idő: 17 óra 4 perc

A túra időpontja:

Szeptember 14-18.

A túra tapasztalatai:

  • száraz ruha a lejtmenetekre
  • ha hideg van érdemes egymást nem a csúcson, hanem a lejtmenet aljában bevárni
  • az előre megírt útvonalterv nem szentírás
  • pihenőnapot kell tartani a gyengébb bringásoknak
  • ha nem akarsz egyedül tekeregni, akkor érdemes azonos felkészültségű bringásoknak menni
  • megfelelő áttétel (nem az itthoni párperces hegyekből kell kiindulni)
  • és a legfontosabb: Soha, de soha ne add fel!!!

Összegzésként csak annyit, hogy páratlan élmény volt újra az Óriások Földjén tekerni. Egy pici hiányérzet maradt bennem az utolsó nap, és a Stelvio másik oldala miatt, de nem vagyok elégedetlen. Ha jól belegondolok, és figyelembe veszek minden tényezőt - két gerincsérvvel a hátamban, megannyi nyavalyával, lelki problémával megküzdve – most ennyi adatott meg. Több mint amire valaha is vágytam. És csak remélni merem azt, hogy megadatik még az életben, hogy eljuthassak oda. Vissza kell térnem nem vitás, mert a „Hegy ott van”!

pr3r.jpg

2016.10.01.

Gelle László

Szólj hozzá!